Ending 2K23 on The Boat

After an up and down year, in the lowest of lights, a little shine pokes through.

"I think we're done," George said, standing barefoot in the middle of the Bunker, bass slung over his shoulder while Gay Boy sat pensive behind the drums, Arpi busied his hands on tuning his guitar and Joka slumped on the coach, barely able to keep his eyes up. "We barrelled out of the gate within months of coming together and now, two years later, what else have we got to show? The same stages, the same small audience, the lack of interest, the lack of commitment, the lack of leadership. We can make music like this (snaps his fingers), yet everything else is disjointed. We're finished, I'm heartbroken, but we're done."

“I'm heartbroken, but we're done."

There was a bristling silence, the kind of dead silence that should never belong to a music rehearsal space, especially that of The Bunker, where so much came so quickly. Joka lifted his head at last. He spoke as if one whispering from a grave. "We just need the Next Big Gig," he said. "George, we just need to get there."

24 hours later – after the boys pulled themselves through a weakened rendition of play and Joka, looking as animated as roadkill, withdrew to the dungeon of his bed, to draw the curtains on another drowned dream – a message pinged through from Tibor Gede announcing that he had successfully allotted the band a spot supporting Greek metal band Godsleep...at A38.

“We just need the Next Big Gig.”

A38: A space for hope

Funny how the narrative of reality can reflect the story beats of something fictional. Just as the band seemed ready to dissipate, an opportunity knocks: the wonderful boat on the Danube in Budapest, home to some of the best gigs in the city, a step up from the ruin bars of Lampas, Riff, Aurora and Szimpla.

Every artist needs an audience, and every band needs a crowd. The feeling of creating joy or inspiration in others is itself an addiction. The hope of discovery cannot breathe in a vacuum: there must be a stage.

So AC end the year in a place they have dreamed of playing since inception. We hope you can be a part of it, all of you who have come to our shows before, who have supported us along the way and who deserve the best from us. We don't want accolades: we only want joyful shared experience - an experience with you.

MAGYAR

Egy felfelé és lefelé tartó év után a legalacsonyabb fényviszonyok mellett egy kis ragyogás szúr át.

„Azt hiszem, végeztünk” – mondta George mezítláb a Bunker közepén, a vállára akasztott basszusgitárral, miközben Gay Boy töprengett a dobok mögött, Arpi a gitár hangolásával foglalkozott, Joka pedig az edzőre dőlt. alig bírta feltartani a szemét. "Hónapokon belül kiléptünk a kapun az összejövetel után, és most, két évvel később, mit kell még megmutatnunk? Ugyanazok a színpadok, ugyanaz a kis közönség, az érdeklődés hiánya, az elkötelezettség hiánya, a vezetés hiánya . Tudunk így zenélni (csattan az ujjaival), de minden más szétesik. Végünk van, fáj a szívem, de kész."

Fáj a szívem, de végeztünk.

Borongós csend volt, az a fajta halotti csend, aminek soha nem szabadna egy zenei próbahelyiséghez tartoznia, különösen a Bunkerhez, ahol olyan gyorsan jött minden. Joka végül felemelte a fejét. Úgy beszélt, mintha egy sírból suttogna. „Csak a Next Big Gigre van szükségünk” – mondta. – George, csak oda kell jutnunk.

24 órával később – miután a fiúk túlélték magukat a játék meggyengült alakításán, és Joka olyan megelevenedettnek látszott, mint a roadkill, visszahúzódott ágya börtönébe, hogy behúzza a függönyt egy másik vízbe fulladt álomra – Gede Tibor üzenete hangzott el, hogy sikeresen kiosztott a zenekarnak egy helyet a Godsleep görög metálbandat támogató...az A38-nál.

„Csak a következő nagy koncertre van szükségünk.”

A38: A remény tere

Vicces, hogy a valóság narratívája hogyan tükrözheti valami kitalált történet ütemét. Ahogy úgy tűnt, hogy a banda készen áll a feloszlatásra, kopogtat egy lehetőség: a csodálatos dunai hajó Budapesten, ahol a város legjobb fellépéseinek ad otthont, egy lépéssel feljebb a Lampas, Riff, Aurora és Szimpla rombárjai közül.

Minden előadónak szüksége van közönségre, és minden zenekarnak tömegre. Az az érzés, hogy másokban örömöt vagy inspirációt keltenek, maga is függőség. A felfedezés reménye nem lélegezhet légüres térben: lennie kell egy színpadnak.

Az AC tehát egy olyan helyen zárja az évet, amelyről a kezdetek óta álmodozott. Reméljük, hogy Önök is részesei lehettek ennek, mindazoknak, akik korábban eljöttek a műsorainkra, akik támogattak minket az úton, és akik a legjobbat érdemlik tőlünk. Nem akarunk elismeréseket: csak örömteli közös élményt akarunk – egy élményt veled.